Futni vakon? Azt hogy lehet?

Arra a kérdésre, hogy lehet-e vakon futni, sokan adnának nemleges választ. Pedig futóversenyeken, a Margit-szigeten vagy más futóútvonalakon egyre gyakrabban találkozunk párban futókkal, akik közül egyikük egyáltalán nem vagy csak nagyon keveset lát.

A körülöttük futókban, arra járókban ilyenkor több kérdés is felvetődhet. Hogy csinálják? Mire kell figyelni a látó segítőnek? Minden akadályt,akár egy falevelet is jelezni kell? A látássérült futó meg mer bízni a segítőjében?

Aliglátóként (ez a teljesen vak és a gyengénlátó közötti kategória) már több mint 10 éve futok. Sokáig látássérültekkel illetve lelkes önkéntes segítőkkel tettem ezt, az utóbbi két évben pedig egy amatőr sportegyesület tagjaival, facebookon megismert futókkal.

Nézzük csak, hogyan is történik a párban futás? Eleinte társunk könyökét, karját fogva futottunk egymás mellett, de mivel így az egyik karunk futás közben szinte egyáltalán nem tudott mozogni, más megoldást kellett keresnünk.Ennél egy kb. 20 cm hosszú madzag, sál, zsebkendő két végét fogja a látó és látássérült futó, így ha megfelelő hosszúságú a kötél, a foglalt kezek mozgása is biztosított. A módszert aztán tovább finomítottuk a puha, ámde stabil  kötél összevarrásával, így  lényegében kiküszöböltük azt is, hogy egy erősebb mozdulatnál kicsússzon a kezünkből.

Felnőttkori „futókarrierem” 2003 decemberében indult, miután egy nyári sporttáborban látó barátaink szembesültek avval, hogy néhányunknak mekkora nagy élményt jelentett pár száz méter lefutása és hogy hosszú évek óta csak azért nem futunk, mert vakon vagy majdnem vakon segítség nélkül elindulni…

A decemberi premiert követően – ahol rögtön sikerült félrelépnem a rekortánpályán, a szó szoros értelmében – konditeremben futópadon folytattuk a futóedzést, alkalmanként max. 2-3 km-t. Emlékszem, mekkora örömöt jelentett, hogy hosszú, évtizedes vágyam teljesült azzal, hogy az általános iskolai futások után újra futócipőt, pontosabban edzőcipőt  vehettem a lábamra. De akkor ki tudta azt, mi az a futócipő? Én biztos nem!

Tavasszal aztán kiszabadultunk a Margit-szigetre, a benti 400 méteres illetve a kinti 5,3 km-es rekortánpályára. Nem tudom, pontosan mikor, de viszonylag hamar meg is lett a szigetkör.

Formálódó csapatunkban nem minden alkalommal volt elég segítőnk, így ilyenkor akik a pálya vonalát tudták követni, maradtak a 400-as pályán. Ebben csak az volt a rossz, legalábbis nekem, hogy minden kör végén ott volt a kísértés, hogy hagyni kéne a fenébe az egészet, majd legközelebb. Pedig 5 körrel még a sziget feléig sem jutnánk el! Ha arra gondolok, hogy manapság ritkán hagyom abba 10 km alatt, ami kapásból 25 kör… Az elején azért kellett némi erőszak magammal szemben.

A kinti futás nehezebb dió volt. A 400 méterenkénti kísértés kilőve, viszont van egy – a mostaninál keskenyebb – rekortán, a pálya mellett legtöbb helyen több centis szintkülönbséggel. Ha elég ügyesek voltunk és egy lépésnél úgy ért rekortánt a lábam, hogy a cipőm egyik oldala alatt nem volt semmi, csak reménykedni tudtam abban, hogy ne forduljon ki a bokám, mert akkor jöhet a sántikálás és néhány napon belül a lábfejemen a szivárvány összes színe és még kettő.

Volt olyan is, hogy a pesti oldalon a rekortán melletti jobb minőségű földes-kavicsos utat választottuk. Itt történt egyszer, hogy a futótársam egy olyan a földből épphogy csak kiálló kőnél szólt, aminél korábban soha. Nekem talán fel sem tűnt a figyelmeztetése, viszont a kőbe olyan ügyesen sikerült megbotlani, hogy már dőltem is előre. Nagy szerencsémre félig-meddig egy lejtős részen értem földet, úgyhogy rögtön csúsztam is lefelé az alattunk lévő szintre. A hosszú út alatt azt mérlegeltem, hogy a Dunába fogok érkezni vagy még szilárd talajra. Utóbbi győzött. Viki pedig fent megdöbbenve, meglepődve vagy ki tudja hogy nézte, mi fog történni. De mikor 2 másodperc pihenés és feleszmélés után feltápászkodtam, óriási nevetésben tört ki. Addig nem mert. És mivel az ásítás mellett a nevetés is ragadós, na meg a szituáció is nagyon vicces volt, csatlakoztam hozzá.

A külső körön még egy nehézség van. Az emberek nagy többsége az óramutató járásával ellentétesen fut. Ez nekünk abszolút kényelmes, mert a mögöttünk futók mire utolérnek minket, optimális esetben megértik, miért futunk párban. Fájdalom, van egy-két vagy még több ember, aki a forgalommal szemben halad. Nekik jóval kevesebb idejük van meglátni, megérteni a szituációt, ilyenkor néha kapunk egy értetlenkedő, hőbörgő megjegyzést vagy ha végképp nem akarnak kikerülni, jobb híján mi térünk ki.

Az ilyen kellemetlenségek kiküszöbölésére csináltattunk egy pólót, amire elől-hátul nagy vastag betűkkel rányomtattuk, hogy VAK és alá kisebb betűvel SPORTOLÓ. Ezt a VAK-s (ejtsd véaká) pólót – az elnevezést két a pálya mellett beszélgető lánytól loptuk – már könnyebb volt értelmezni, de időnként még így is találkozunk olyan futókkal, akik továbbra sem értik, miről van szó.

2005-ben újabb nagy lépést tettünk, Egy látássérült futótársammal beneveztünk első utcai futóversenyünkre. A szeptemberi félmaratonon indultunk, a váltó második tagjaként nekem 8 km jutott. Óriási élménytjelentett sok ezer futóval együtt kanyarogni a pesti utcákon. A folytatás nem is maradt el. Évi 3-4 futóverseny, ekkor 10-12  km teljesítése már nem okozott problémát. Látássérült futótársaim közül többen nekivágtak a félmaratonnak, maratonnak is, én viszont komolyabb ösztönzés hiányában csak halogattam ezt. Mindez 2014 májusáig tartott. Akkor egy lelkes futó, Patri fejébe vette, hogy egy vállalkozó szellemű látássérülttel lefutja a félmaratont. Rövid gondolkodás után válaszoltam a levelére és mivel más jelentkező nem volt, rögtön egymás tenyerébe csaptunk, egyelőre csak virtuálisan. Akkor még nem is sejtettem, ez micsoda változást hoz az életembe.

Végigfutottuk a nyarat, nem egyszer szörnyű nagy melegben és hogy még nehezebb legyen a dolgom, kezdetben 10-12 kg túlsúllyal is meg kellett küzdenem. Voltak is aggályaim, hogy nem fog menni a 21 km. Az utolsó hetekben aztán két újabb futó is besegített a felkészülésbe.

Szép lassan a kilók is mentek lefelé, bár a versenyre még nem értem el azt a súlyt, amire vágytam.

Eljött a nagy nap, ott álltunk a rajtnál, aztán ha nem is könnyen, de  sétálás nélkül lefutottam, lefutottuk az első félmaratont!

És ezután jött az igazi fordulat. Lekerült a vállamról a teher, felszabadultan folytathattam az edzéseket. Bérletet vásároltam az atlétikai centrumba, ahol már egyedül is tudtam körözni, csatlakoztam egy facebookos futócsoporthoz és a többiekhez hasonlóan én is megosztottam kisebb-nagyobb futóélményeimet. Újabb futóversenyek, aztán nagy meglepetésemre november táján egy csoporttag azzal keresett meg, hogy fussunk együtt az egyik Mikulásfutáson. Azóta vele és még számos facebookos ismerőssel futottam 10, 21 km-t, kétszer megkerültük a Velencei-tavat, csapatban már háromszor körbefutottuk a Balatont, részt vettem erdei versenyeken is és nem egyszer úgy is belevágtam már futóversenyekbe, hogy a kísérőmmel egy-két órával a rajt előtt találkoztam először. És nagy csalódás emiatt sosem ért.!

Egyszóval nincs kifogás! Ha rossz kedvünk van, valaki belénk rúgott, túlsúllyal küzdünk, magasabb a vérnyomásunk a kelleténél, orvosi konzultáció után vegyük a futócipőnket és indulás! Futópartnert szinte bárhol lehet találni. A kezdeti lassú tempó, 100 méter utáni megállás pedig senkit ne stresszeljen! Mindenki így kezdte!

videók: https://youtu.be/Y2V5UEX5md4 https://youtu.be/ApBV4LPFoQk